Minden 2008-ban kezdődött almával, földdel és egy makacs ötlettel

Édesapám ügyvéd volt. Édesanyám közjegyző. A bátyám is közjegyző lett. Nekem kellett volna a család negyedik jogászának lennem. Beiratkoztam a jogi karra, majd a képzés felénél otthagytam. Nem azért, mert nem tudtam volna elvégezni, hanem mert rájöttem, hogy ez nem az én életem.

A szüleim ezt nem fogadták túl jól. 2007-ben, részben azért, hogy elmeneküljek a haragjuk elől, bevonultam katonai szolgálatra. Ez volt az utolsó korosztály, amely önként jelentkezhetett; Horvátországnak 2008 óta kizárólag hivatásos hadserege van, sorkatonák már nincsenek. Amikor hazatértem, ahelyett, hogy visszatértem volna a régi tervhez, tizenkétezer almafát ültettem öt hektáron Baranyában.

Egy városi gyerek, aki korábban soha nem fogott kapát, hirtelen mindent kénytelen volt megtanulni, a talajtól és az öntözéstől egészen a szüret megszervezéséig. Az emberek azt hitték, megőrültem.

Éveken át ültettünk, szüreteltünk és almát szállítottunk azoknak, akik tudni szerették volna, honnan származik az, amit megesznek. Ebből született meg 2009-ben a „Volim jabuke”, a gyümölcsösből kikerülő termékek – az alma, a lé és az ecet – közös márkája. Nem mellékes ötlet volt. Védjegyként bejegyeztettem, egy ellenkező irányba forduló, megharapott almát ábrázoló logóval, és elkészítettem az első videót a márka bemutatására. A terv az volt, hogy rögtön utána egy valódi weboldal is elkészül.

Működött. Az emberek felismerték a márkát, az eladások nőttek, és úgy tűnt, megtaláltuk a működő receptet.

Ezután kifogás érkezett a védjegybejegyzés ellen. Az Apple-től. A cupertinói vállalattól, amelynek több ügyvédje van, mint nekem almafám. A logó teljesen más volt, de egy megharapott almát ábrázolt, amely az övékével ellentétes irányba fordult. Ez elég volt ahhoz, hogy megállítsák a bejegyzést. Őszintén szólva félig abban reménykedtem, hogy elküldik negyven ügyvédjüket Beli Manastirba, hogy személyesen pereljenek be. Képzeljék csak el azt a reklámot. Nem jöttek.

Amikor eljött a védjegy megváltoztatásának ideje, úgynevezett kivezetési időszakot kértem, vagyis időt a márka megszüntetésére, valamint ezért kártérítést. Körülbelül ötvenezer eurót kértem. Az Apple udvariasan megköszönte, és kétszáz dollárt ajánlott.

2010-ben az eső elárasztotta a gyümölcsöst, és a tizenkétezer fából háromezer kiszáradt. A videó utánra tervezett weboldalnak egy évet kellett várnia. Amikor 2011-ben végre elindult, még abban az évben elnyerte a VIDI Web Top 100 díjat, mint kategóriájának legjobb horvát weboldala. A Večernji list, a Vjesnik és a Szabad Európa Rádió is írt a čeminaci kis családi gazdaságról. Egy udvari gyümölcsössel és a saját két kezemmel megelőztem a Plivát és a Podravkát.

Azt hittem, ennél rosszabb már nem történhet.

Tévedtem.

2016-ban a fagy teljes termés nélkül hagyott bennünket. A Volim jabuke márkába fektetett hét évnyi munka egyetlen éjszaka alatt semmivé vált: nem volt alma, nem volt bevétel. Ahelyett, hogy feladtam volna, lekvárt kezdtem készíteni, azzal a gondolattal, hogy „ha a nagymamám meg tudja csinálni, én is meg tudom”. Az ajvár készítését a bátyám anyósának receptje alapján tanultam meg. Aznap, amikor először megkóstoltam, egy zsák paprikával a hátamon állítottam be hozzá, és azt mondtam: taníts meg.

Az ajvárt és a lekvárt semmiképpen sem tehettem a Volim jabuke márka alá. Az a márka az almáról szólt, nem a paprikáról és a paradicsomról. A „Volim domaće” nevet szerettem volna, természetes folytatásként. A Volim jabuke azonban az első ilyen márka volt Horvátországban, hamarosan megjelent a Volim ljuto, majd a Volim meso, végül a Konzum is elindította saját Volim domaće márkáját. Amikor mindenki a „Volim” nevet kezdte használni, kiszálltam ebből a játékból. Ráadásul az emberek már a Volim jabuke idején is így beszéltek rólam: „Hívd fel Stipét, és rendelj almát. Ecetért is Stipét hívd. Ki áll az ajtóban? Stipe! Kié ez az áru? Hát Stipéé.” Így született meg – a szükségből és abból a névből, amelyről az emberek már ismertek – a Stipino.

Ugyanez a 2016-os év, amely elvette a teljes termést, elismerést is hozott: megnyertem a Vipnet „Vállalkozó hősök” versenyét. A díj egy televíziós reklám volt. Azok, akik évekig láttak az almával teli furgon mellett Horvátország parkolóiban, hirtelen főműsoridőben néztek. Az ország minden részéről hívtak a vásárlók: „Tényleg te vagy az??? Ez nagyszerű! Almás Stipe a tévében van.”

2020-ban ismét meglátogatott a fagy. Ezúttal az ültetvény nyolcvan százalékát pusztította el. Ha 2016-ban nem tanulok meg lekvárt és ajvárt készíteni, az jelentette volna a végét. Ehelyett egy négy évvel korábban, kétségbeesésből meghozott döntésnek köszönhetően túléltem.

„Van földem, nem megyek tönkre.”

Nem volt terv. Az almaszüretből született: a vendégek maguk jöttek szedni, kedvező áron fizettek, én pedig kávét, teát és valami ennivalót kezdtem kínálni nekik. Gyorsan rájöttem, hogy ennél sokkal többet is nyújthatok.

2019-ben bejegyeztem egy nem mezőgazdasági tevékenységet, és megkezdődött a medence és a jakuzzi építése. Aztán jött a járvány, és egy évre minden leállt. A Villát csak 2021-ben nyitottuk meg hivatalosan a vendégek előtt, azóta horvát és külföldi látogatók egyaránt pihennek itt.

Nem akartam tíz bungalót és két busznyi turistát. Azt akartam, hogy azok jöjjenek, akik pontosan ezt keresik: nyugalmat, ételt és valódi birtokot, nem sablont.

Ha klasszikus szállodát és pontosan 7:30-kor felszolgált reggelit keresnek, a Stipino valószínűleg nem ilyen. Ha magánbirtokot, házi ételeket és olyan házigazdát keresnek, akivel mindent konkrétan meg lehet beszélni, szeretettel várjuk Önöket.

Itt nem játszunk szerepet, ezért kérjük, Önök se tegyék.
Hagyják a hiúságot a kapunál, lépjenek be emberként, és ugyanígy fogadjuk Önöket.
Melegen, álarc nélkül.
♥

Ez is hasznos lehet